Minek kéne szerelem a boldogsághoz?!

Hitte, hogy az ő anyukája is ettől boldog, mert feleség volt, és van egy fia meg egy lánya. Bori csak ezt vette észre. Nem tartotta magát túl okosnak, de azért a közgazdaságiban négyesre érettségizett. Megtanult gyors- és gépírni - gondolta, majdcsak elfér ezzel egy hivatalban. De hát egy nőnek nem is kell több: nem kell komolyan törtetnie a karrierért, csak egy kicsit. A többit majd a pasi megoldja, és boldoggá teszi őt. 

A legfontosabb pedig, hogy felnézhessen rá: a csodálatos és megismételhetetlen férfira. Soha nem kérdőjelezi meg ezt a fensőbbséget, mert a férfi okosabb, ügyesebb, életrevalóbb - ezt látta régen otthon is, és a szüleinél működött. Szerelmet azonban nem akart. Minek? Csak megzavarja a tisztánlátásban, a boldogsághoz különben sem kell szerelem - gondolta.  

Bori egy kedves, szerény, háttérbe húzódó nő, aki első perctől kezdve ajnározta, körbeugrálta, kiszolgálta a férjét, Ernőt - akárcsak az anyukája.

Együtt nézték mindennap a híradót, bár Bori semmit sem értett belőle - vagy legalábbis úgy tett, hogy Ernő elmagyarázhasson neki mindent. És ettől Ernő úgy érezhette magát, mint egy imádnivaló géniusz. Beszélgetni sem szoktak. Minek...? Ernő közölte a véleményét, Bori pedig elfogadta, és a magáévá tette. A többi vélemény, magyarázat és megbeszélés felesleges.

A szex kötelező feladat volt, bár Bori nem szerette. Ernő férfiként viselkedett e téren is: megtette, amit gondolt. De ezt is tudta, hiszen anyukája elmondta még az esküvő előtt, hogy a szex nem nagy szám, csak túl kell rajta esni, amikor a férj akarja - és tudni kell alkalmazkodni.

Két gyerekük született, mert ez is a boldogság lista része volt. Bori soha többé nem dolgozott, és örült, hogy nem rakott bele több energiát a tanulásba. Mert igen, a család az első, azt kell építeni, működtetni, szervezni, és ezt nem tanítják semmilyen egyetemen.

A női felmenői is a családnak szentelték az egész életüket - így már nemcsak Ernőt, hanem a gyerekeket is ki kellett szolgálni. Anya volt. Semmi más nem érdekelte. Szép családi életük volt, mindenki tudta a dolgát - kivéve Ernőt... Aki szerelmes lett egy másik nőbe. Egy olyanba, aki határozott és céltudatos volt - teljesen Bori ellentéte. Ez a szerelem pedig mindent megváltoztatott.

Bori azonban nem vette észre - vagy inkább nem akart róla tudomást venni -, hiszen tudta, hogy a család az igazi boldogság. Szentül hitte, hogy ez csak egy hormonvihar Ernőnél - így ötven előtt -, és majd elmúlik. Bárkivel előfordulhat, nem nagy ügy. Meg ugye, amit nem tudunk, az nem fáj. Szóval várta, hogy Ernő visszataláljon a megszokott életéhez.

De Ernő beszélgetni akart. Bori viszont nem tudott ezzel mit kezdeni: most beszélgessenek érzésekről meg gondolatokról? 26 év házasság után? Minek? Így hát csak Ernő beszélt - mint mindig. Magáról, a nőről, hogy neki bezzeg mindenről van véleménye, vitatkozik, érvel, lehengerlő és imádnivaló.

Bori úgy hallgatta ezeket a történeteket, mint egy mesét. Tán igaz sem volt. Nem érdekelte, mert az anyukája elmondta, hogy az asszonysors nehéz, a férjek pedig hajlamosak hülyeséget csinálni. Csak ki kell várni, hogy elmúljon.  

Ernő végül Borival maradt - tudta a dolgát, felelősségteljes embernek nevelték, aki becsületes, egyenes, és állja a szavát. Csak egyre többet dolgozott - és ha nem a munkahelyén, akkor a kertben talált magának valami tennivalót, beszélgetni pedig már senkivel sem akart...

Nincs ebben semmi különös, így szokott lenni, Bori is így nőtt fel: mire férjhez ment, az apja és az anyja már nem is aludtak egy szobában, sőt, szóba sem álltak egymással. Nem volt vita, veszekedés, csak a család. Segítettek nekik házat építeni, gyerekekre vigyázni, főzni, kertet gondozni, kocsira gyűjteni, csak egymással nem beszéltek. Minek?